Flórián Norbert, Kavecsánszki Alexandra, Ladányi Márta

2011. november 30. 19:10

Farmoson a békamentés fiatalok bevonásával zajlik. A mentett békák száma mellett nagy figyelmet érdemel az a szemléletváltozás is, mely a gyerekekben a természetvédelmi munka során végbemegy.

A Tápió–Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet (mely a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság fennhatósága alá tartozik) részét képezi a farmosi Nagy-nádas, melyet minden évben békák és gőték tömegei keresnek fel. Kétéltűek tízezrei vonulnak a Farmos község melletti homokpuszta gyepeken lévő élő- és telelőhelyükről a 311-es út és a vasút túloldalán lévő mocsárba.

A vonulásra 2006-ban figyeltek fel a helyben dolgozó természetvédelmi szakemberek. Az az évi őrjáratszerű gyűjtést követően 2007-ben indult meg a szervezett mentés, mely a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, a Jane Goodall Intézet és a Tápió Természetvédelmi Egyesület együttműködésével zajlik.

Ifjú békamentők

A közúton való tömeges pusztulás megakadályozására minden tavasszal hóolvadás után fóliából ideiglenes terelőkerítést feszítünk ki a 311-es út mentén, mintegy 1,3-1,5 km hosszan. A kerítés mentén vödröket ásunk le, melyekbe az éjszakai vonulás során belepottyannak az állatok. 2011-ben már 75 vödörcsapda lett leásva. A vödröket reggelente, intenzívebb vonulás esetén napjában több alkalommal ellenőrizzük. A kétéltűeket összegyűjtjük és átszállítjuk az út és a vasút túloldalán található mocsárba. Minden egyes vödör-csapdának külön száma van, így a mentés során feljegyzésre kerülnek, hogy mely vödörből (élőhelyről) mely fajok milyen egyedszámban kerültek ki.

Eddig a békamentés során 9 kétéltű faj került elő, az egyedszámok 95 %-át a barna ásóbéka teszi ki. A mentett békák száma évről évre változik - átlagosan 45000 egyedre tehető.

A kétéltűmentés mellett nagy szerepet kap a környezeti nevelés is. A farmosi békamentés diákcsoportok bevonásával zajlik. A munka során a diákok betekintést kaphatnak a mentés folyamatába, megismerkedhetnek a honos kétéltű fajokkal, az ezeket veszélyeztető tényezőkkel és nem utolsósorban a környék élővilágával. Óvodástól a középiskolásig minden korosztályból érkeznek a mentésben segédkező csoportok, de hétvégenként családokat is várunk.

Gyerekek ismerkednek a békákkal

A csoportokat a már említett 3 szervezet munkatársai, önkéntesei vezetik, minél több ismeretet igyekezvén átadni a békamentés során. Reggel 8 órára érkeznek a lelkes békamentők a farmosi vasútállomáshoz, ahonnan egy közös tájékoztató után indul meg a mentés. A beszélgetés során elmondjuk a gyerekeknek, hogy mi is zajlik Farmoson, miért kell menteni az állatokat, mire kell vigyázniuk a munka során. Ezután általában 10-15 fős csoportokat alkotunk, melyek mindegyikéhez minimum egy önkéntes csatlakozik. A csoportok az előre megbeszélt vödrökből gyűjtik be a békákat, majd a kerítés végénél minden csoportot bevárva együtt viszik át a békákat a mocsárhoz.

A farmosi békamentés nagy előnye, hogy vonattal is ki lehet jutni a helyszínre (közvetlenül a vasútállomástól indul a mentés), s mivel az ásóbéka viszonylag nyugodt állat, egyszerűen be lehet mutatni a gyerekeknek, és így könnyen megszerettethetőek a békék.
A mentés végeztével a csoportok egy rövid kirándulással ismerkedhetnek meg a környék élővilágával. A Kékbegy tanösvényen a nádasok élővilágával találkoznak, míg a Sóvirág tanösvényen a szikesek változatos formakincsei kerülnek bemutatásra.

A program népszerűségét mutatja a résztvevők növekvő száma. 2009-ben 15 csoport 400, 2010-ben 36 csoport 600, míg 2011-ben 24 csoport már 800 gyerekkel érkezett. A csoportok mellett számos egyéni jelentkező, család, egyesület is részt vesz a mentésben.

Kíváncsiak voltunk, hogy a békamentésről mi marad meg a gyerekek emlékezetében, a helyben tapasztaltaknak megfelelően történik-e szemléletváltozás a mentés során, illetve azt követően. Érdekelt minket, hogy szívesen részt vennének-e a munkánkban a továbbiakban is. Vajon hasznosnak látják-e azt, amit csinálunk? Feltűnt, hogy bizonyos gyerekek mennyire nyitottak a kétéltűek iránt, míg mások a legnagyobb undorral nyúlnak hozzájuk. Vajon honnan ered ez a „békaundor”?
Hogy mindezekre a kérdésekre választ kapjunk, megkérdeztünk 178 általános iskolás (8-15 éves) gyereket feleletválasztós teszt formájában.
A teszt 12 egyszerű kérdésből állt, melyek egy-két konkrét adat mellett főleg a gyerekek érzelmi viszonyát vizsgálták, így például a gyerekeknek a kétéltűekhez való viszonyát, a mentésben való részvétel motivációját a foglalkozás előtt és után.
Az eredmények azt mutatják, hogy a békamentés során a gyerekek kétéltűekhez való viszonya javul. Ennél a kérdésnél a válaszadók négy kategóriába sorolhatók. Az első kategóriába esők undorodnak az állattól, a másodikban tartanak tőle, de nem undorodnak, a harmadikban érdeklik őket az állatok, de van egyfajta tartás bennük, a negyedik kategóriában lévők pedig szeretik is őket. A mentés után, akik féltek a békáktól, többnyire érdeklődőbbé válnak, félni nem félnek tőlük, de azért marad még tartás bennük. Akik pedig eleve is érdeklődtek, azokkal legtöbbször sikerül meg is szerettetni a kétéltűeket.
Kezdetben nagyon sok gyerek csak azért jött le a mentésre, mert kötelezővé tették a tanárok, vagy azért tartották jónak, mert akkor elmaradtak a tanórák. Ebben a tekintetben is változott a gyerekek hozzáállása. Már kevesebben jönnének kényszerből és kevesebben azért, mert elmaradnak az órák. Szívesen áldoznának rá a szabadidejükből is.
Arra a kérdésre, hogy mi az ok, amiért menteni kell a békákat Farmoson, majdnem az összes gyerek tudta a választ. Vagyis, hogy itt a probléma a gázolással van. Arra a kérdésre, azonban, hogy miért van szükség a kétéltűekre, csak az esetek kicsivel kevesebb, mint 50%-ában adtak helyes választ. Azt tudják, hogy a gólya békát eszik, a béka pedig szúnyogot, de a kettőt nehezen teszik össze. Mivel már érzelmi viszonnyal kötődnek a békákhoz, érzékenyen érinti őket, amikor megértik, hogy ezek az állatok jelentős szerepet töltenek be a táplálékláncban, nemcsak mint ragadozó, hanem prédaként is.
A természetvédelmi munkát illetően az összes megkérdezett gyerek hasznosnak tartotta a békamentési munkálatokat, s habár a legtöbben részt vennének benne a későbbiekben is, néhányan azt írták, hogy egy mentés elég volt. Érdekes, hogy egyesek még azok közül is részt vennének a további munkákban, akik tartanak a békáktól, vagy egyenesen undorodnak tőlük, remélvén, hogy legközelebb majd sikerül legyőzni a félelmeiket.
Vizsgáltuk, hogy melyik faktorral (kor, nem, szülő viszonya) és mennyire van összefüggésben az a tény, hogy valaki pozitívan vagy negatívan viszonyul a kétéltűekhez. A faktorok közül nem találtunk olyat, mely megmagyarázná a pozitív vagy éppen a negatív viszony kialakulásának okát. Például az a tény, hogy valaki fél, illetve undorodik a békától függetlennek bizonyult attól, hogy az illető lány-e vagy fiú. Hogy mitől függnek ezek a tényezők, még további vizsgálatok tárgyát képezhetik.

A vizsgálatokból levonható az a következtetés, hogy érdemes a fiatalokat is bevonni a természetvédelmi munkába, így javítva a természetvédők erőfeszítéseinek megítélését. Nem feltétlenül csak az érdeklődő diákoknak szükséges részt venniük, mivel a munka közben a félénkebbek, vonakodóbbak is kedvet kaphatnak, és értékes tagjaivá válhatnak a „zöld társadalomnak”.

A békamentésről további információk találhatók a www.janegoodall.hu oldalon.

A cikk a 2011. november eleji VII. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencián bemutatott anyag alapján készült.