Fehérbarkojú cerkof

Vészkiáltások

Az akusztikus jelek a párválasztáson kívül a ragadozók elleni védelemben is fontos szerepet játszanak, főként a csoportosan élő, szociális állatok körében. Richard Seyfarth és Dorothy Cheney már huszonöt éve vizsgálja a fehérbarkójú cerkófok vészkiáltásait. A vészkiáltások olyan hangok, amelyeket a csoportosan élő állatok adnak ki, amikor egy ragadozót fedeznek fel, ezzel riasztva társaikat. A vészkiáltó egyed ugyan azt kockáztatja, hogy a ragadozó felfigyel rá, társainak viszont nagy szolgálatot tesz, hiszen ők idejében értesülhetnek a veszély közeledtéről: elmenekülhetnek vagy búvóhelyet kereshetnek.

A vészkiáltó állat viselkedése tehát első látásra ellentmond a darwini evolúció-elméletnek, amely szerint az egyed viselkedése azt a célt szolgálja, hogy sikeresebbé váljon társainál, és több utóda szülessen. Az állat saját genetikai állománya (genomja) terjesztésének azonban csak egyik módja az, ha saját túlélési és szaporodási esélyeit növeli. A másik mód az, ha olyan társainak segít, akik osztoznak vele genomja egy részében, azaz a rokonainak. A csoportban élő, szociális állatok pedig általában rokonai egymásnak.

A fehérbarkójú cerkófok háromféle vészkiáltással rendelkeznek. A kutatók arra lettek figyelmesek, hogy a majmok változtatják vészkiáltásaikat attól függően, hogy milyen ragadozó közeledik - madár, kígyó vagy ragadozó emlős, jellemzően leopárd. A cerkófok eltérően reagálnak az egyes vészkiáltástípusokra: a kígyóra jellemző hangot hallva két lábra állnak, és a földet kémlelik, amikor a ragadozó madár-vészkiáltás hangzik fel, lekuporodnak a földre, majd a lehető leggyorsabban búvóhelyet keresnek, míg a nagymacskára jellemző hang hatására felrohannak egy fára. A megfigyelést kísérlettel is sikerült igazolni: az előre felvett, majd visszajátszott vészkiáltásokra a majmok hasonlóképp reagáltak. Az egyes vészkiáltásokat a kismajmok még gyakran elvétik, helytelenül kiáltanak vagy rosszul reagálnak, de később, figyelve társaik reakcióit, egyre pontosabb jelzéseket adnak.

Az állatok hangokkal történő, vokális kommunikációját vizsgálva közvetett ismereteket szerezhetünk az emberi nyelv evolúciójáról. Bár az emberek nyelve alapvetően különbözik minden más állat hangjaitól, az evolúciós múlt miatt feltételezhető, hogy alapvető törvényszerűségek közösek az összes állat, köztük az ember kommunikációs rendszereiben.

Képesek-e a majmok beszélni?

Az ember legközelebbi rokonai az emberszabású majmok, így nem csoda, hogy az utóbbi évtizedekben számos kutató vizsgálta, képesek-e a csimpánzok, az orangutánok és a gorillák a beszéd megtanulására, akár kimondott szavak útján, akár a siketekéhez hasonló jelnyelv segítségével. Az egyik legismertebb ilyen kísérlet során egy Koko nevű gorillát tanít Francine Patterson, a Stanford Egyetem munkatársa már több mint harminc éve. Mivel a gorillák hangképző szervei nem képesek arra, hogy a beszédhangokhoz hasonló összetettségű hangokat adjanak ki, ezért a beszélgetéseik során az amerikai siketnéma jelnyelv kézjeleit használják. Koko jelenleg több mint ezer szó jelét képes megmutatni, és kétezer kimondott szót ért meg.

Hasonló hosszan tartó vizsgálatokat végeztek bonobókon is, közülük talán Kanzi a legsikeresebb. A Georgiai Állami Egyetem kutatói, Sue Savage-Rumbaugh vezetésével, eredetileg Kanzi mostohaanyját, Matatát igyekeztek arra tanítani, hogy képi szimbólumok (lexigramok) segítségével nevezzen meg tárgyakat és alkosson egyszerű mondatokat. Neki ez nem ment, de fia, Kanzi, aki a foglalkozások során végig anyjával volt, egyik alkalommal spontán elkezdte használni a lexigramokat megjelenítő billentyűzetet. Mára Kanzi 348 szó lexigramját tanulta meg, több mint háromezer kimondott angol szót képes értelmezni. Különösen érdekes, hogy az egyszerű mondatok értelmezésében is sikereket ért el. A kísérletsorozat kezdetén igyekeztek Kanzit angol szavak kimondására is megtanítani, ám a csimpánzok hangszalagjai, szájürege nem alkalmas arra, hogy beszédhangokat ejtsen ki.

Koko egy augusztus 26-i felvételen

Az emberszabású nyelvtanítási kísérletek fénykora a hetvenes években volt, és mára, néhány kivételtől eltekintve, befejeződtek. Eredményeik megítélésében megoszlanak a kutatók. Ha abból indulunk ki, hogy sok, csimpánzokkal, bonobókkal évekig foglalkozó szakember célja bizonyosan az volt, hogy megtanítsa beszélni ezeket az állatokat, akkor a kísérletek eredménye a teljes kudarc. A legsikeresebb majmok is csak egyedülálló szavak jeleinek megtanulására voltak képesek, de a tényleges beszédhez elengedhetetlen a nyelvtan, tehát a szavak összefüggését meghatározó szabályrendszer. Az emberszabásúak és - az ember kivételével - minden más állat, képtelen a szavakat nyelvtani rendszerben használni, így e hosszan tartó vizsgálatok eredményeként megállapíthatjuk, hogy egy másik állat sem rendelkezik az emberével összevethető nyelvi képességgel, kompetenciával.

A beszéd

Az ember nyelvi képessége alapvetően nem vokális, hanem sokkal inkább kognitív képesség. Az emberi agyban elkülönült területek (a Broca- és a Wernicke-areának nevezett agyrészek) foglalkoznak a beszéd értésével és képzésével. A nyelvtan használata ugyancsak öröklött képességeken alapul. Derek Bickerton, a Honolului Egyetem nyelvésze a pidzsin és a kreol nyelvek vizsgálatakor talált a nyelvtan genetikai alapjaira utaló jeleket. A pidzsin nyelvek (előnyelvek) olyan városokban alakulnak ki, Pápua Új-Guineától Sierra Leonéig, Haititől Indonéziáig, ahol több, különböző nyelvi környezetből érkező ember él egy helyen, és nincs olyan közvetítő nyelv, amelynek segítségével kommunikálni tudnának.

A pidzsin jellemzője, hogy szavait számos nyelvből veszi át, és nem tartalmaz önálló nyelvtant. A pidzsint beszélő emberek gyermekei általában együtt nevelkednek, és igyekeznek az otthon tanult szavakat használni az egymás közötti kommunikációban. Bickerton úgy találta, hogy ezek a gyerekek minden tanulás nélkül, spontán nyelvtani rendszert alkotnak, és így az általuk beszélt nyelv már teljes értékű nyelvnek tekinthető, amely bármely más nyelvhez hasonlóan alkalmas bármilyen összetettségű gondolat átadására. Ezeket a nyelveket kreolnak nevezzük. Bickerton legérdekesebb felfedezése az volt, hogy a világ különböző pontjai, egymástól függetlenül kialakuló kreol nyelvek nyelvtana szinte teljesen azonos, ami a kutatók vélekedése szerint azt a nézetet erősíti, hogy az ember rendelkezik egy genetikailag programozott, "ős-nyelvtannal", amely szükséges bármely nyelv elsajátításához.