ÁLLATKERTEK

Együttélések......

13 éve | Abi Karam Samirné Marika | 0 hozzászólás

A víz alatt, ahol az ember nem tett benne jóvátehetetlen pusztítást, folyik az élet a maga apró háborúival. A legtöbb ragadozó a sötétség óráiban indul zsákmányszerzõ körútjára.

A sekély vizekben portyázó tenyérnyi tarisznyarákok, tintahalak és polipok közül kis szerencsével még megpillanthatunk néhányat. A hajnali órákban búvárkodva érdekes dolgokat láthat a szemlélõdõ. Az aljzaton rákpáncéldarabok, összeroppantott csigaházak, kifúrt kagylóhéjak hevernek: a éjszakai küzdelmek veszteseinek maradványai.
A víz alatti csatákban nemcsak szembenállók, hanem szövetségesek is vannak. Az Adriában gyakran találkozhatunk különféle tengerirózsafajokkal: például a viaszrózsával és a bíborrózsával. E tengeri rózsák maguk is összetett, több élõlény együttélésébõl szervezõdött életközösségek. Mesogloeájukban* ugyanis egysejtû algák, úgynevezett zooxantellák telepedtek meg, amelyek szerves anyagokat állítanak elõ. Ezek a növények adják a tengeri rózsák jellegzetes színét. Egyúttal elterjedésüknek is határt szabnak: a tengeri rózsák életterét a napsugarak által átjárt vízrétegekre korlátozzák.
Csalánsejtek védelmében

A rózsák hosszú tapogatóit csalántokok ezrei borítják, ezek segítségével bénítják meg és rögzítik tapogatóikhoz a zsákmányukat. A csalánsejtek mechanikai és vegyi ingerek együttes hatására 0,003-0,005 másodperc alatt vágódnak ki és juttatják a zsákmányállat testébe méreganyagaikat. A méreg összetétele a csalánozók különbözõ csoportjaiban eltérõ, de fõ összetevõi azonosak: bomlékony fehérjék és polipeptidek, a sejtmembránokat roncsoló foszfolipázok, továbbá a helyi fájdalomkeltésben szerepet játszó szerotonin és a különféle proteolitikus enzimek, amelyek a sejtmembránon keresztüli anyagszállítást bénítják, és ezzel komoly zavarokat keltenek az idegrendszer és az izmok mûködésben.
A néha félméteres átmérõjûre is megnövõ viaszrózsa táplálékának legnagyobb részét apró, vízben lebegõ szervezetek teszik ki, amelyeket a tapogatóin húzódó csillósor segítségével juttat a szájnyílásába. Ritkán fordul elõ, hogy egy termetesebb élõlény - rák vagy hal - érinti meg a tapogatókat. Az úgynevezett faltörõ csalánsejtek ekkor olyan erõvel lépnek mûködésbe, hogy akár az ízeltlábúak kitinpáncélját is áttörik, és a halak bõrén is átjutnak.
A tengeri rózsa tehát veszedelmes ragadozó, és éppen e tulajdonsága miatt vált alkalmassá arra, hogy bizonyos állatfajoknak, melyek megtalálták a vele való együttélés módját, menedéket nyújthasson.
Rák a rózsában

A viaszrózsával a legkevésbé szoros kapcsolatot egy kis termetû hasadtlábú rákfaj egyedei tartják fent: rajai szinte állandóan a tapogatók körül keringenek. Különösen érdekes, hogy ez az apró rák egyáltalán nem védett a rózsa fegyverzete ellen. Mégis viszonylagos védettséget élvez a közelében, hiszen ragadozói, a planktonevõ halak még ennyire sem merik megközelíteni a tengeri rózsát. A rák tehát hasznot húz a tengeri rózsa közelségébõl, amelynek viszont se haszna, se hátránya nem származik e kapcsolatból.
A tengeri állatpopulációk között kialakuló együttéléseket a meleg tengereken különös figyelemmel vizsgálták, így szinte minden földközi- tengeri példára találhatunk trópusi párhuzamot. Ireaneus Eibl Eibesfeldt osztrák tengerbiológus az Indiaióceán térségében figyelt meg az elõbb említetthez hasonló együttélést egy korallsügérfaj és egy tengeri rózsa között. Ezek a halak a csalánozó karoktól kis távolságra úszkálnak, s ha veszély közeledik, a korallok közé menekülnek. Említésre méltó, hogy ugyanez a halfaj a Vörös-tengerben már a tengeri rózsa tapogatói között él.
Az Adria egyik legnagyobb rákjának, a nagy tengeripóknak apró rokona, a véznalábú rózsarák a viaszrózsa tapogatói között bújik meg. A fajról az elsõ leírásunk 1775-bõl Fabriciustól származik. Erõs ollókkal és tekintélyes testmérettel megáldott rokonától eltérõen a rózsaráknak nagy szüksége van a tengeri rózsa védelmére. De kölcsönös-e az egymásrautaltság? A kérdés különösen azért foglalkoztatott minket, mert a szakirodalomban említett, rózsarákunkkal közeli rokonságban álló másik faj és a trópusi tengeri rózsák között kialakuló kapcsolatból a megfigyelések szerint a gazdaállatnak nem származik haszna.

A remeterák és a társuló tengeri rózsa

Akváriumi megfigyeléseink egyik érdekes tapasztalata az volt, hogy az újonnan a medencébe helyezett rákok ugyan azonnal a rózsák közelébe húzódtak, de éppen csak gazdaállatuk talpkorongjához telepedtek. Még napok múlva sem merészkedtek a karok közé, pedig az eredeti élõhelyükön rendszeresen a rózsák tapogatói között láthatók. A rózsarák táplálékának kisebb részét a gazdaállata által szerzett zsákmány maradéka teszi ki, nagyobb részét maga kutatja fel a rózsa közvetlen környezetében. A viaszrózsa védelme létfontosságú a rózsarák számára, de a tengeri rózsa kiválóan megél nélküle is.
Vajon származhat-e egy tengeri rózsának haszna a hozzá társuló, vele együtt élõ fajokból? A válasz megtalálására újabb együtt élõ fajokat kerestünk.
Összeszoknak

Az idõsebb és termetesebb anemonák felelnek meg a legjobban, amelyekkel már a 4-5 méteres mélységekben is találkozhatunk. Vastagabb tapogatóik között kis szerencsével nem nehéz felfedezni az áttetszõ testû garnélarákokat. E rákok üvegszerû testének felszínén finom, kék-fehér mintázat húzódik. Oldalról erõsen lapított potrohukkal olyan jellegzetesen mozognak, hogy magyarul imbolygó garnélának (Periclimenes sagittifer) nevezzük õket. Trópusi fajokkal kapcsolatban Eibl Eibesfeldt professzor ebben a viselkedésben a növényeket utánzó rovarok mozgását, a mimikri egyik formáját vélte felismerni.
Alaposabb tanulmányozására több rákot akváriumba helyeztünk. Az elsõ megfigyelések nagy meglepetést okoztak: az akváriumi rózsák - habár ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, mint a rákok eredeti gazdaállatai - kivetették csalánsejtjeiket a garnélákra, amikor azok közeledni próbáltak hozzájuk. A rákok mégis egyre közelebb merészkedtek, és ollóikkal mind többször érintették a tapogatókat. Erre a válasz gyengült, és garnéláink egy nap múltán elmerültek a tapogatók között.
A jelenségre egy védõ nyálkaréteg kialakulásában látjuk a magyarázatot. Lehet, hogy ez a nyálkaréteg az egyedekre jellemzõ összetételû, s minden átköltöztetéskor újra kell termelõdnie. A jelenség egy másik lehetséges magyarázata az, hogy a befogás során a garnélák testének védõrétege megsérül. A befogadott imbolygó garnélák ollóikkal és járólábaikkal rendszeresen simogatták a rózsa tapogatóit. Ez a viselkedés kísértetiesen hasonlít a bohóchalnak azokra a mozdulataira, amelyekkel tengeri rózsájához dörgölõdzik.

Az Indiai-óceán napsütötte parti vizei gazdag életközösségeknek adnak otthont (Dr. Lovas Béla felvételei)

Tengeri rózsáinkat folyamatosan etettük, és az etetések után a garnéla is megélénkült: ollóival módszeresen végigtisztogatta a tengeri rózsa tapogatóinak végét. Az együttélés tehát mindkét fél számára elõnyös. A rózsa a rák tisztító tevékenységének hasznát élvezi, a garnélának pedig menedéket nyújt a gazdaállat. A szimbiózisnak ezt a formáját mutualizmusnak nevezzük. Úgy alakul ki, hogy az együtt élõ egyedek génjei nagyobb eséllyel terjednek el a populációban, így az együttélés mint viselkedési forma általánossá válik mindkét állományban. A tengeri rózsával együtt élõ halfajok közül a legjobban a bohóchalat ismerjük. Számára a trópusi korallzátonyokon óriási telepeket alkotó tengeri rózsákkal való együttélés kulcsa a csalánsejtjei elleni védekezés vagy mûködésbe lépésének megakadályozása lehet. A különféle ragadozók - például a holdhal, a tengeri teknõsök - nem érzékenyek a csalánsejtek mérgére. Az együttélés azonban nem mûködhet ilyen alapon.
Ismeretség vagy nyálka

A bohóchal és a rózsa között kialakuló békés viszonyt személyes ismeretséggel magyarázó korai elképzeléseket hamar kiszorították a biokémiai és etológiai vizsgálatokon alapuló magyarázatok. A tengeri halfajok szinte mindegyikének testét fehérje alapanyagú nyálkaréteg borítja. A nyálkának bizonyos védelmi funkciókon túl a közegellenállás csökkentésében is fontos szerepe van. A virágállatok csalánsejtjei e réteg érintésének ingerére lépnek mûködésbe. Tapogatóikat sajátos összetételû váladékréteg védi attól, hogy fegyverüket véletlenül önmaguk ellen fordítsák. Az egyik magyarázat szerint a bohóc- hal bõrének felszínérõl egyszerûen hiányoznak azok a fehérjetermészetû anyagok, amelyek kulcsfontosságúak a csalánsejtek mûködésének kiváltásában. Egy másik elképzelés szerint a bohóchal testének felszínén a tengeri rózsáéhoz hasonló összetételû nyálkaréteget választódik ki.

Fûrészes garnélát zsákmányoló tengeri rózsa (Losetzky Tamás felvétele)

Az állatok viselkedése, úgy látszik, az utóbbi feltevést támasztja alá. A fiatal, leendõ rózsájukat még csak kerülgetõ bohóchalak - éppúgy, mint az új rózsájukkal ismerkedõ imbolygó garnélák - elõször csak óvatosan érnek a csalánozó karokhoz. A nyálkafelszedés után bizonyos idõ elteltével az állatok a tapogatók közé merészkednek. A legtöbb kutató szerint ez az „udvarlási idõ" a védõ nyálkaréteg kialakulásához szükséges.
A Földközi-tengerben is találunk példát a bohóchaléhoz hasonló együttélésre. A már jól ismert viaszrózsa és egy az Adriában is elõforduló gébfaj együttélését E. Abel bécsi zoológus írta le elsõként. A géb 4-5 centiméteresre megnövõ, talajlakó életformához alkalmazkodott testfelépítésû halfaj. Bizonyos populációi teljesen függetlenül élnek a viaszrózsától, és a többi gébfajhoz hasonlóan védelmezik területüket. Másutt a sziklák között megtelepedett viaszrózsáknak szinte mindegyikében megfigyelhettük ezeket a halakat. A géb is a bohóchal nyálkatermelõ módszerével közelíti meg rózsáját. Erre engednek következtetni Abel professzor kísérletei: néhány halat dörzsöléssel megfosztott védõrétegétõl, s a viaszrózsa ezeket azonnal „megcsalánozta".
Kölcsönös elõnyök

Akváriumi vizsgálatok szerint a meleg tengerek anemónái bohóchal nélkül sohasem nyílnak ki teljesen. Emiatt a rothadó táplálékmaradványok annyira ellepik a rózsa testét, hogy az hamarosan elpusztul. A földközi-tengeri fajok egymásrautaltsága nem olyan erõs, mint a trópusiaké. A géb nem védelmezi rózsáját, mint a bohóchal, és mindkét faj képes a másik nélkül élni. Lehet, hogy a két faj közötti szorosabb szimbiózis felé tartanak?
Az Adria tengeri rózsái közül nemcsak a viaszrózsa él együtt más tengeri élõlényekkel. A társuló tengeri rózsa remeterákok házára telepszik, s ily módon helytülõ létére meglehetõsen mozgékonnyá válik. A kapcsolat nem egyoldalú, sõt genetikailag meghatározott öröklött mozgáskombinációk révén a rák és a rózsa összehangoltan viselkedik. A rózsa megél a remeterák nélkül is, de ez mégis csak ritkán fordul elõ. A polipok elleni védekezéshez a remeteráknak szüksége van csalánozó karjainak védelmére. Ha a magányos remeterák egy rózsát talál, ollóival és elsõ pár járólábaival ingerelni kezdi a csalánozó talpkorongját. A rózsa erre leválik a szikláról, és áttelepszik a remeterákot védõ csigaház tetejére. A növekvõ rák idõnként kinövi a csigaházat, és új házba költözik. Ilyenkor a rózsáját is magával viszi.

MOLNÁR ATTILA DÁVID

Címkék: