Whales bálna, vagy Orca, vagy gyilkos bálna....
Kardszárnyú delfin
Orcinus orca

Táplálkozása — Az északnyugati kardszárnyú delfinek társadalmi viszonyai — A déli rezidens közösség névsora — Luna és Springer története — Állatkerti tartása — Állatkertben élõ példányok — Állatkertben elpusztult példányok — Kiszabadult példányok — Keiko élete — Vadászatának története — Kardszárnyú delfinekrõl szóló könyvek
Rendszertani helye

A kardszárnyú delfin a ma elfogadott rendszertani besorolás szerint a cetek (Cetacea) rendjén és a fogascetek (Odontoceti) alrendjén belül a delfinfélék (Delphinidae) családjába tartozik. Korábban szokás volt a gömbölyûfejû delfinekkel, a kis kardszárnyú delfinnel és még néhány rokon fajjal együtt egy önálló családba, a gömbölyûfejûdelfin-félék (Globicephalidae) közé sorolni.

A kardszárnyú delfin az ókor óta ismert, megemlíti Plinius Természetrajzának IX. kötete is. Tudományos leírását Linné tengerészek beszámolói alapján készítette el, anélkül, hogy az állatot magát tanulmányozhatta volna. A faj Linné által választott latin neve Delphinus orca (ördög-delfin), a latin orcus (alvilág) szó alapján. 1860-ban L. Fitzinger a fajt az Orcinus nemzetségbe helyezte át.

Nem tisztázott teljesen, hogy a Földünkön élõ összes kardszárnyú delfin egyetlen fajt alkot-e. Egyes tudósok külön fajnak tekintik az Antarktisz térségében élõ, kisebb termetû kardszárnyú delfineket (Orcinus nanus vagy Orcinus glacialis).

A tudományos név további változatai: Grampus orca, Grampus rectipinna, Orca gladiator, Orcinus rectipinna
Elnevezései

A kardszárnyú delfin európai nyelvekben használt elnevezései vagy az orca szó alakváltozatai, vagy (mint a magyar név is) a hím kard alakú hátuszonyára utalnak, vagy pedig az állat ragadozó, "gyilkos" természetére utalnak: spekkhoggar jelentése szalonnatépõ.

* Angol: great killer whale, killer, trasher, grampus, orca, orc, blackfish, swordfish
Leírása

A kardszárnyú delfin a legnagyobb testû delfinfaj, de a cetek között a közepes nagyságúak közé tartozik. A hím átlagos hossza 8 m, max. 9,75 m, a nõstényé 7 m, max. 8,5 m. A borjak születéskor 2-2,4 m hosszúak. A felnõtt állatok 7200 kg súlyt érhetnek el.

Teste vaskos, áramvonalas alakú. Feje lekerekített, csõre alig észrevehetõ. Hátuszonya hosszú, a hímeké háromszögletû, a nõstényeké is a fiatal állatoké kisebb, hátrafelé hajló. Melluszonyai evezõ alakúak, hosszuk a hímeknél a teljes testhossz 20 %-a lehet, a nõstényeknél kisebb.

Fekete háta élesen elkülönül fehér hasától. A has háromágú villához hasonló fehér foltja a szájtól a végbélnyílás mögöttig húzódik, a hátuszony mögött az állat oldalára is felnyúlik. Feltûnõ fehér folt van a szem mögött is. Közvetlenül a hátuszony mögött van egy nyeregszerû szürke folt. Fiatal állatokon a fekete részek szürkés, a fehér részek sárgás árnyalatúak lehetnek. Az Antarktisz térségében gyakori, hogy a hát nem fekete, hanem szürke színû. Észleltek teljesen fekete, valamint albinó példányokat is.
A kardszárnyú delfin bõrén élõsködõk is lehetnek, de közel sem annyi, mint egyes bálnáknál, amelyek egész sziklakertre valót gyûjtenek össze ezekbõl a kellemetlen jószágokból. A Cyamus orcini nevû élõsködõ rák kifejezetten a kardszárnyú delfinekre szakosodott. Találtak már a nemes ragadozó testén remorát is, ez egy vérszívó hal, cápaszopónak is nevezik. Ezek miatt a kardszárnyú delfin szeret vakarózni, és mert az uszonyaival nem tud, a sziklákhoz dörzsöli magát.
A bõr alatt 6-10 cm vastag szalonnaréteg van; zsírjuknak köszönhetõen az állatok két hónapig is koplalhatnak különösebb baj nélkül. A belek hossza meghaladja az 50 métert. A máj igen nagy, egy tonna súlyú is lehet, ami még a nagy bálnák között is tekintélyes méretnek számítana. Egy 4,3 m hosszú állatnak 46 literes tüdeje volt. A herék súlya meghaladja a 10 kg-ot, de mértek már 23 kg-ot is (ez csak az egyik here).
Elterjedési területe

Valamennyi óceán egész területén elõfordul. Egészen a zajló jég pereméig elvándorol. A hûvös éghajlatú partmenti térségeket jobban kedveli, mint a trópusi övezetet és a nyílt tengert. Legnagyobb számban az Antarktiszt körülvevõ tengerekben él. Sekély öblökben, folyók torkolatvidékén is gyakran látható. Vándorlásait nem annyira az éghajlati viszonyok, mint inkább a kedvelt zsákmányállatok mozgása vezérli. Ha útra kelnek, naponta átlagosan 100 km-t tesznek meg.

Bizonyos területekre ugyanazok a kardszárnyú delfinek évrõl évre visszajárnak, így a tudósoknak lehetõségük nyílik alapos tanulmányozásukra, a delfinkedvelõ turistáknak pedig a velük való találkozásra. A legismertebb ilyen térség az amerikai Északnyugat, azaz Washington állam (USA) és Brit Kolumbia (Kanada) csendes-óceáni partvidéke; legalaposabban az itt élõ kardszárnyú delfineket tanulmányozták. Ilyen hely továbbá a norvégiai Tysfjord, a Gibraltári-szoros, Kamcsatka egyes öblei és az argentínai Valdés-félsziget.
Felismerése

Legfeltûnõbb testrésze hosszú hátuszonya, amely a felnõtt hímeknél 2 m hosszú is lehet, de a nõstények és a fiatal hímek hátuszonya is hosszabb és hegyesebb minden más cetfajénál. A hím hátuszonya egyenes, néha elõrehajló, míg a nõstényé hátrafelé görbül. Amikor a delfin levegõért a felszínre jön, hátuszonya mindig láthatóvá válik.

A hátuszonyon kívül feltûnõ jellegzetesség a szem mögötti fehér folt is. A szürke nyeregfolt csak kedvezõ fényviszonyok mellett látható.
A kardszárnyú delfinek igazi ragadozók, szinte minden kellõen nagy tengeri állatot megtámadnak és elfogyasztanak. A halak mellett megeszik a delfineket, fókákat, tengeri madarakat, de még a náluk sokkal nagyobb bálnákat is. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy valaha is embert téptek volna szét.
Szaporodásukról keveset tudunk. A vemhesség különbözõ források alapján 12—17 hónapig tart. Akárcsak a többi cetfajnál, egyszerre csak egy utód jön a világra. A szaporodási idény nem köthetõ egyetlen évszakhoz, de a borjak többsége õsszel vagy tél elején születik. A nõstény utódait egy éven át szoptatja.

Az elsõ év során a fiatal állatok 43 %-a elpusztul. A nõstények 10-12 éves koruktól, a hímek pedig többnyire csak 20 éves koruk után szaporodnak, de állatkertben volt már példa arra, hogy egy nõstény 7 éves korában egészséges utódot hozott a világra. A nõstények átlagosan 50 évig élnek, a hímek viszont csak 29 évig. Természetesen elélhetnek jóval hosszabb ideig is, a nõstények 80-90, a hímek 50-60 évig. A negyedik évtizedükön túljutott nõstények általában már nem fogamzóképesek. Mivel két ellés között 4—5 év is eltelik, egy nõsténynek élete során 4-6 borja születik.
Társas lények, 5—20 tagú rajokban élnek. Az elsõsorban az amerikai Északnyugaton végzett kutatások szerint egy-egy ilyen raj többnyire egy idõsebb nõsténybõl, utódaiból és leányaitól született unokáiból áll; a családtagok egész életükön át összetartana
A leggyorsabban úszó tengeri emlõsök közé tartoznak, 50 km/h-s sebességre is képesek. Mint minden cet, farkukkal hajtják elõre magukat, a melluszonyok csak kormányzásra valók. Teljes tömegükkel képesek a víz fölé ugrani. Gyakran függõleges helyzetben állnak, és fejüket a víz fölé emelik; ez a viselkedés a kémlelés (spyhopping). Máskor farkukkal, vagy melluszonyaikkal csapkodják a vízfelszínt.
Általában 1-4 percet töltenek a víz alatt, majd 3-5 alkalommal, 10-35 másodperces idõközökben a felszínre jönnek levegõért. Amikor kiszuszogták magukat, jöhet az újabb merülés. Az eddig mért leghosszabb merülés 17 percig tartott. Mesterséges körülmények között egy állatnak (ez biztosan Ahab vagy Ishmael volt) sikerült 260 m mélyre lemerülnie; természetben 173 m-es mélységet mértek.

A kardszárnyú delfinek, más delfinekhez hasonlóan, hangjeleket bocsátanak ki, és a visszaverõdõ hanghullámok alapján tájékozódnak, találják meg zsákmányukat. A visszaverõdõ hanghullámok alapján képesek azonos nagyságú, de különbözõ fajú halakat megkülönböztetni. Egymás közötti kommunikációjuk során többféle hangjelet is kibocsátanak. Ezek egy része az ember számára is hallható. Minden példány hangjelei mások. A hangjelek hasonlósága alapján következtetni lehet az állatok rokonsági fokára.

Az öngyilkosság a kardszárnyú delfinek között viszonylag ritka, fõleg hím példányokat érinthet. Új-Zélandon és a Vancouver-szigeten fordult elõ, hogy kardszárnyú delfinek tömegesen partra vetõdtek.

A kardszárnyú delfin állományait ma már nem a vadászat veszélyezteti, hanem a tengerek növekvõ szennyezõdése és zsákmányállataik túlzott lehalászása. Veszélyezteti az állatokat a megnövekedett hajóforgalom is: 2006-ban a népszerû kanadai delfint, Lunát, egy teherhajó gázolta halálra.

Válasz